Együtt. Írunk!
Barbara vagyok, negyvenegy éves, Győrújbaráton élek. Negyvenegy. Számokkal 41. Vagy legyen XLI. Hagyjuk. Bárhogy nézem, egyre többnek tűnik és nem értem sehogy, mikor lettem ennyi idős asszony. Nemrég, még én voltam az a csaj, aki mindenhol a legfiatalabb a társaságban, tegnap meg kikészültem amikor a fagyis kislány azt köszönte, hogy: „Sziasztok, jó napot!” Aha. A sziasztok a fiaimnak szólt, én a ’jónapot’ vagyok.
Remélem, azért még nem fordította meg senki a lemezt. Nincs bajom a B oldallal, szerintem az is szép, de azért még egy-két számot meghallgatnék erről is.
Holnaptól újra futni fogok.
Adrienn vagyok, negyvenkilenc éves, Győrújbaráton élek.
Futni, azt pont nem fogok, mert nyolc éve megállított az élet egy csúnya jobb alsó lábszáras dupla nyílt töréssel, így térdtől bokáig össze vagyok csavarozva. Bár ez nem akadályoz meg benne, hogy heti hatszor életem eddigi legmagasabb intenzitású edzését végezzem. Ezen a héten ráadásul háromszor kora reggel edzettem, éhgyomorra. Sose gondoltam volna, hogy új szokásom, az időkapus étkezés ennyire energetizál, főleg, hogy négy éve növényi alapon étkezem.
A természettel való még szorosabb kölcsönhatás érdekében a hétvégén több órán át talicskáztuk a férjemmel a két új magaságyásunkba az ágakat, a leveleket és a földet; miután a húsvéti hétvégén már felállítottunk három komposztálót. Kissé csikorgó izületekkel ugyan, de soha nem éreztem még ekkora szabadságfokot a testemben. A lelkemmel is igyekszem befogadni, amit az élet kínál.
Most már.
De ehhez azért meg kellett élni ezt-azt.
Mint mindenki másnak.
Ha a családot a kertből etetném, akkor maximum a füvet ennénk, kábé ennyi a közöm a kertészkedéshez. Sajnos igazi virággyilkosként vagyok nyilvántartva, amikor Anyukám megjelenik nálunk, akkor szinte minden alkalommal indul a mentés. A korral talán javulok, a benti növények már elég sokat isznak. Nálam ez hatalmas lépés, mert a saját vízfogyasztásommal is meggyűlt a bajom. Cipeltem kulacsokat, vettem halomszámra a bögréket, hátha az majd meghozza a kedvemet, de egyszerűen elfelejtettem inni. Mióta viszont tudom, hogy a szép bőr titka a sok víz, azóta gödényként élem a napokat.
Mindig mondom, hogy a motiváció a kulcs mindenhez.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy agrármérnök az első diplomám, 22 éve egy közel félhektáros telken élünk, ahol anyósom szerint: „Nem hiszem el, hogy nem fér el egy veteményes!”
Ezidáig nem fért el…
Most viszont -27 évvel a diplomám megszerzése után- belém hasított a felismerés, hogy a növényekkel egy közös ökoszisztémában élünk. Csak reménykedni tudok benne, hogy ezt ők is így gondolják. Többek között a nappali ablakában kókadozó paradicsompalántáim, amiket egy volt évfolyamtársamtól kaptam, még az agráregyetemi éveink emlékére. Várjuk velük a fagyosszentek elmúltát, gyerekkoromban a kertész dédszüleim transzgenerációs módon belém plántálták ugyanis, hogy
„A fagyosszentek: Szervác, Pongrác, Bonifác,
meg az a r….dt k…a Zsófia.”
Akkoriban négyévesen azt hittem, hogy ez egy versike, bár a rímen kívül más hiányossága is volt, most már tudom…
Főleg, hogy utánam 15 évvel, a későn született húgomat a szüleim Zsófiának nevezték el.
Lehet, hogy pusztán szomorú dacból.
Ha úgy nézzük, ez is a motiváció egy formája…